A második pasim megy nélkülem Velencébe…

… a gaz hormonok. De egyszer vége lesz, és akkor majd röhögök ezen. Addig meg nem.

Amúgy meg:

And if you go,
I wanna go with you
And if you die,
I wanna die with you
Take your hand and walk away

Ó, én már annyiszor akartam (főleg április elsején) valami nagyon szerelmeteset írni. De rájöttem, hogy nem tudok, mert nem tudok. Mert nem az én stílusom ügyügügyüdeszeretlek dolgokat írni – pláne nem a nagy nyilvánosságnak. Szóval igazándiból nem is akartam.

Erre tegnap olyasmi történt, amit csak le kell írnom – leginkább persze magamnak. Mert ez olyan jó volt…

Úgy indult, hogy bizonyos előzmények után elindult a szokásos belső monológ bennem, aminek a tipikus “baszd meg medve a gereblyéd” lett volna a vége.
Képzeletben jött egy barát, aki mellém állt. Én meg addig mondtam, addig mondtam, amíg a végén elálltam mellőle.
Mert hogy nem ér, hogy én nem lehetek fáradt, nem ér, hogy… – Igen, tényleg nincs igazán tekintettel rád. Ilyenkor pláne figyelni kéne! Meg segíteni! Meg…!
De… De hisz én tudtam, hogy mit választok! Hát nem volt ez zsákbamacska egy percig sem! És nem leszedálva döntöttem, amikor úgy döntöttem, hogy ez nekem bizony nagyon is kell! Tisztában voltam vele, hogy bizonyos tekintetben nagyon mások vagyunk. Hogy nekem is le kell nyelnem dolgokat, de bizony ő is nyel épp eleget az én hülyeségeimből! Nekem nem pátyolgatás kell – sosem kellett. Viszont nagyon tesze-tosza (ide bármely rossz tulajdonságom tetszőlegesen behelyettesíthető) tudok lenni, ezért jó, ha néha valaki a sarkára áll, és akkor az van, amit ő mond. Jó, ha nem hagyja, hogy eleresszem fülem, farkam, ha megvan olykor a finom kényszer, hogy igenis legyek már erősebb, kitartóbb, akkor is, ha nem akarok.
Hát hiszen nem börtön ez, mindig ott a lehetőség a változtatásra. De nem akarok! Még akkor sem, ha aktuálisan nem esik jól valami, ha azért csak jól esne egy pöttyel több gyengédség olykor. És – és ez a rájövés volt maga a katarzis, és az óriási változás, mert ugye nem a szokásos “gereblyés” véget ért a nyünnyögés – akkor rájöttem, hogy nem azért nem akarok én változtatni, mert gyáva, vagy kényelmes vagyok. Hanem azért, mert nagyon szeretem ezt az egészet pont így, ahogy van! Még akkor is, ha néha nyünnyöghetnékem támad.

Nos, tehát ez a szerelem…

Apa Anya kocsit hajt!

Anya egészen pontosan ezen az útvonalon hajtotta a kocsit:

Az első teljesen önálló vezetésem nagyobb térképen való megjelenítése

És anya innentől már bátor, és kocsit hajt. Akár egyedül is.

UPDATE: Ma megvolt visszafelé is a hőscincérség. Kicsit kevésbé élveztem, mert zavart a sötét, meg az enyhe dugó, de azért remekség volt. ))

Amikor közölték, hirtelen sokkot kaptam: mégis, mi a szart kezd az ember, ha fia van?!?!?!

Aztán rájöttem, hogy majd naaagy afrika-vadász lesz, meg sokat olvas majd Durrellt, és hazahord tücsköt bogarat, és minden tavasszal szed egy csokor virágot az anyjának, amitől az majd mindig könnyekig meghatódik.

És akkor azonnal könnyekig meghatódtam…

(u.i.: Meg talán majd lesz egy húga, akit azért csak meg lehet majd tanítani főzni, kötni, hímezni – meg csomó ilyesmi. )

Tegnap reggel 9 óra 20-kor meghalt.

Azt mondják, csak elaludt, reggel már nem tudott kommunikálni vele a nővér. Szóval valójában csak nem ébredt már föl többet.
Jó így. Így jó.
Péntek délelőtt elvitték még sugarazásra, délután már valószínűleg csak aludt. Enni legalábbis pénteken már nem evett. Szombaton aludt, amikor bent voltunk nála, amikor a végén fölébredt, szegény már csak jajjgatott… Vasárnap nem igazán ébredt föl, mikor bent voltunk. Arra reagált még, azt érezte, mikor a testéhez értek, injekciót adtak, próbált tiltakozni, jajjgatott, erős fájdalmai voltak. Aztán csak aludt…

Közben pedig megtanította nekem, hogy hogy van vége az életnek…

OM AMI DEWA HRIH

Nem, nem olyan volt, mint amilyet szerettem volna. (Igazából az utóbbi idő úgy, amint van, nem egészen olyan, mint amilyennek szeretném…)

De jó volt. Volt torta, elmentünk bulizni, volt jó zene, aztán hazafelé hívtunk taxit egy “pizzadiszpécser” elé. Aztán bementem a diszpécser kisasszonyhoz, és rendeltem vacsorára pizzát. Kérdezte, hogy megvárjuk-e. Mondtam, hogy a taxi valószínűleg előbb ideér, mint ahogy a pizza megsül, úgyhogy jöhet bátran utánunk.

És megyünk majd Stingre.

Ja, igen, és be kell vallanom: elrontottam a gyertyákat, pedig nagyon igyekeztem. Öregítettem egy évet az emberen… Bocs!

***

Visszaolvastam amúgy az előző születésnapokat. Rosszul fújhatom a gyertyákat, mert hiába kívánok, hiába… Hiába.

hülye vagyok, buta vagyok, lúzer vagyok, béna vagyok, ügyetlen vagyok, agyatlan vagyok, még annál is butább vagyok, még annál is hülyébb vagyok, gyenge vagyok, ronda vagyok…

Hamm, bekaplak!

S ha bekaptalak, ki nem eresztelek!

Aztán majd egyszer szétdurranok biztos.

Nincs értelme kiereszteni. Picikét már próbáltam, időről időre próbáltam. Semmi sem változik. Akkor meg minek erőltetni. Pláne, hogy sosem ment a kieresztés. Akkor legalább ebbe nem feccölök energiát, mikor úgyis kell másra.

Majd néha egy kis bőgés, oszt jóvan…

Memo megint: nincs értelme. (Nyeld már le a békát, kisgömböc.)