No, vajon miről fog szólni ez a mese? Nem. Neeeem! Dehogy! Ehh, hát a BKV-ról természetsen! :)Ma reggel 8:27-kor megérkeztem a préri közepén a megállóba. Hideg volt. Annyira, hogy fájt az orrom hegye. A busz 8:31-kor indult volna. Nehéz 4 perc lesz…Pláne, hogy a busz nem jön. Azért csak várok, mert eddig sose késett, meg hát ez az utolsó délutánig, csak nem eshet már meg az a csúfság, hogy… Nem jön… A másik oldalon elmegy a 88-as. Az is jó lett volna… Ha tudtam volna, biztos átmentem volna abba a megállóba. De nem tudtam. Várunk. Zsibbadnak a lábujjaim.8:46.Hát ez nem jön. Inkább átmegyek a 88-ashoz. Végülis fél óra múlva jön megint…A végeredmény bő 50 percnyi fagyoskodás a döbbenetes hidegben (rég volt már ilyen hideg). Azért azt még hozzá kell tenni, hogy a várakozás utolsó perceiben megérkezett a várva várt busz. Láttára valaki hangosan szentségelni kezdett a számban… A heves karmozdulat megkapaszkodott a sofőr tekintetében: halványan rámmosolygott, miközben eltűnt a balfenéken.Most a csíkos köttött sapkámban ülök itthon - tisztára mint Milu Cicu tizedikben. Merthogy fájósra fagyott a fejem.u.i.: Ja, és senki ne feledje! Mától 320 Ft egy buszjegy.

Lusti bácsiról ma kiderült, hogy 85 éves. Az utóbbi években megroggyant ugyan cseppet, de még így sem mondtam volna 75-nek többnek.Valahogy attól a beszélgetéstől megint rámtört a nagyapa-nagyanya-hiány. Jó volna kedves nagyszülőnek valókat örökbe fogadni. Meglátogatnám őket, hallgatnám a meséket az életükről, hogy mi volt kilencszázharmincötben. Vinnék nekik süteményt, meg bevásárolnék nekik. Ők meg örülnének, hogy mesélhetnek az életükről valakinek.És aztán majd egyszer, sok-sok év múlva nekünk hozna az unoka valami madárláttát, és mi mesélnénk arról, hogy az úgy volt még a múlt században, kilencszáznyolcvanhétben…

Ha egy lehetőség van, akkor aközül kell választani. Nem különösebben tetszik, unalmas, de ez van. Majd lesz máshogy talán.Megyek is: ágyat húzok, mosok, főzök, takarítok, varrok…

Meg kellett néznem a malmot. Hogy megvan-e még.Megvan! Éééés! Kerek 8 millával lett olcsóbb. :)))

Furcsa mód kezdem várni, hogy vége legyen a nagy ünnep-van-nem-csinálunk-szart-se dolgot és kezdjünk dolgozni. Jó, persze senki se tartott vissza tőle eddig se. De mintha rá kéne únni rendesen a lazsálásra, hogy aztán ismét igazán jól essen dolgozni. :)Alig várom, hogy jövőre indulhassak az év háziasszonya címért! :))) Jó, már most tudom, hogy esélyem sincs, de kedvem az van! Szóval rend lesz (eccer csak, ha nem figyelek eléggé :P), jó kaják, kertészkedés - egyelőre az ablakban, aztán hátha egyszer saját kertben is…Készül majd sok befőtt, lekvár. Varrni is akarok, meg hímezni sokat. Tavasszal lakást felújítani és csinosítani.Úgy döntöttem, hogy a furcsa évszámú év remek év lesz a Döglött Paci szempontjából is. Tele lesz móka-kacagással, jó munkával, amit remekül fogunk megoldani, iszonyúúú kreatívak leszünk, csodálatis ötleteink lesznek, és… és… És remek lesz, na! :)Aztán jó volna utazni is, fotózni, csomó érdekes dolgot csinálni, játszani, olvasni rengeteget…Szóval minden jót mindenkinek a furcsa évszámú évre (meg aztán utána is).

Nem, nem süti recept jön. Karácsonyi hiszti…

Kiderült, hogy béna vagyok. Kedvem sincs tiltakozni, olyan mondta, akinek mindig igaza van, miért épp most ne lenne… Mindenesetre - de ezt az istenért ki nem mondanám azért - erős bennem az elhatározás, hogy soha (vagyis amíg gyerekem nem lesz - azaz akkor mégis soha) nem karácsonyozom többet.

Mert hiába hiszem azt, hogy meg tudom szervezni, el tudom tervezni, meg tudom csinálni, hiába hiszem, hogy idén végre sikerül, a végén mindig kiderül, hogy nem vagyok képes normális ünnepet varázsolni. Izzadság szagú és hisztis lesz. És utálom. Szívből utálom ezt.

Pedig amit tervbe veszek, az gyönyörű, és annyira nagyon szeretném…

Megnyílt végre! (Igazából már tegnap.)

DrHauschkaBolt.hu

Biztos azért is, mert fáradt vagyok, de potyogtak a könnyeim. Azt hiszem, terápiás célzattal bevezetem a rendszeres megtekintést.

Soha életemben nem találkoztam még ilyen kimondhatatlan nagy szeretettel, fájdalommal, hiánnyal, sebbel, bánattal, ürességgel, őrülettel határos, észt veszejtő szétszakítottsággal.

Képtelenség volt ez a temetés. Képtelenség, mert képtelenség elfogadni ezt a halált. Még nekem is, pedig… Képtelenség volt nézni, látni a családot, a feleséget. Képtelenség volt nem megérezni már messziről azt a gyötrelmet, ami rájuk ült. Képtelenség volt… ahogy Hedvig meleg szeretettel még utoljára megsimogatta az urnát, még egyszer, az utolsó pillanatban, amikor már emelték, hogy beteszik a föld alá.

És aztán döbbenetes erővel vezényelte még végig a halotti tort. Beszélt Gézáról, gyönyörűen, őszintén. Mindenkihez szólva, mindenki előtt vállalva a nyugtatót, a könnyeket, a keserűséget, az öngyilkosság gondolatát, a zavarodottságot, hogy most hogyan tovább, mikor hirtelen eltűnt az út, nincs tovább. És személyes beszélgetésekben is csak róla tudott beszélni, a Társáról, a másik feléről. Hogy ha olyan probléma akad, amit eddig ő oldott meg, csak leroskad, hogy most mi lesz, mit tegyen? Aztán eszébe jut, hogy Gézám mit tenne, és aztán egyszerűen csak megcsinálja. És aztán megint leroskad, és zokog, hogy “látod, milyen ügyes vagyok? Megcsináltam, úgy, ahogy te csináltad volna.” És ettől az ember képes sokkal élesebben beleképzelni magát ebbe a helyzetbe, sokkal élesebben, mint eddig bármibe.

És ettől az ember képes elképzelni azt is, hogy negyven év múlva talán nekem, talán a másiknak fog fájni ugyanígy. Hogy mennyire fontosak a mindennapi apróságok, egy hátvakarás, egy ágyba kávé… Hogy ilyen pici dolgok tudják kifejezni igazán a szeretet, a tiszteletet, a támogatást. Hogy ilyen csodálatos élethez csak ennyi kell, nem menő kocsi, sok pénz, nagy ház…

Döglött Paci már két éves.

Szobatiszta, okos, ügyes. És ez idővel még jobb lesz.

A dátummal adódnak problémáink, sose tudjuk igazán eltalálni a napot.

Idén két üveg bor (amiből csak egyet bontottunk ki) és jégkrém volt az ünneplős menü.

Apropó bor!
Andrássy Tokaji Cuvée - remek, remek! Az tetszik nagyon, hogy ha becsukom a szemem, akkor képes vagyok hirtelen valami tokaji szőlőbe repülni, érzem az ősz finom csípősségét, még nem kemény, még épp jól esik, bágyadt-vidám napsütés, csodálatos tiszta levegő. Látom a hars-zöld szőlőleveleket, tányéron sajtok, szőlőszemek. A borospohárban csillog a nap…

Hirtelen az jutott eszembe, hogy mennyire jó lenne mindez élőben. De végüli az is remek, hogy így is ennyire élőn van meg.
Ki a kicsit nem becsüli…